Egyetemi mesék

Volt egyszer egy egyetem, ahol különösen nagy hangsúlyt akartak fektetni a tehetséges deákokra, azokra, akik a jövő harcosai és vezérei lehetnek majd csillogó elme-vértben, fényesre pallérozott retorika-pallossal és hű hátasukkal: a tudáslóval. A hangsúlyt szigorú szabályokban és hangzatos hasábokban le is jegyezték vastag könyvekbe, melyek minden öreg oktató és az egyetem körül segédkező inas által ismertek lettek, hogy a deákoknak minél több segítségük lehessen; ne kelljen a tanulás színes rengetegében eltévedniük az évek során. Ezen titkokkal átszőtt hasábok rengetegében található meg mindenki nagy magaszttal emlegetettje: a tanrend, amit egyéninek is neveznek. Szóljon hát most erről a mese.

Annyi legenda és homály fedi ezt a bizonyos hasábot, hogy az egyetem deákjai már-már emlegetni sem merik maguk között. Van, aki meséli, hogy eddig csak egy gyönyörű hercegkisasszony kaphatott ilyet a furcsa gépek és programok intézetében; csak egy hercegkisasszony, aki olyan szép volt, hogy szeme rebbenése, keble emelkedése megbűvölte az összes halandót. Még az öregszívű dékánt is, aki az oktatók között a legöregebbek és legbölcsebbek közül is kiemelkedett - ő egyenlőbb volt önmagával és posztjával mint bárki más. Egy másik ifjonc meséli, hogy ő bizony megpróbálta a lehetetlent s az öregszívű dékán elé járult, ám kérelmét elutasították - két szakirányú képzése nem volt elég indok a tanrendhez, amit egyéninek is neveznek. A bölcs dékán azt tanácsolta neki, hogy hagyja ott azt a szakot, ami nem tetszik neki - mert bizony így a kérelmét el nem fogadja. Az ifjonc állítólag később visszament és letette az öregszívű dékán elé pontosan ugyan azt a kérelmet - elmondva, hogy kicsit átírta. S lám, neki is sikerült nagy nehezen, hónapok vitái után engedélyt kapnia. Mégsem kellett tehát sem a szakokat sem országát elhagynia, csakmert nem tetszett neki a rendszer...

Történetünk höse, a Pettyes Kisveréb ebbe a környezetbe pottyant és ezeket a meséket ismerte. Tartott is ő a nagy, de mégis bölcs dékántól, félt a hatalmas könyvek kusza hasábjain lelt tanrendtől, amit egyéninek is neveznek. Félt, viszont nagyon szeretett volna tovább kutatni az igazi fegyver után, amivel a vakság és érdektelenség gonosz sárkányait később majd a többi híres hős nyomában járva féken tarthatja. Sajnos Pettyes Kisveréb azonban a Kisverebek családjából származott s ott családja nem értette, hogy miért keres magának kardot, mikor a veréb papa és veréb mama már régen neki akarták adni saját kicsit kopott - kicsit toldott-foldott fegyverüket. Ezért otthon nem maradhatott; mikor a bölcs oktatók és szabályok hősi egyetemére került, el kellett költöznie a családi fészekből, majd később magának kellett munkával gondoskodnia mindenről, amire csak szüksége lehetett (hiába volt ugyanis első a sajátjai között, az egyetem sajnos túl szegény lehetett a legjobb tanulók ösztöndíjának megemeléséhez). Mostanra pedig a kutatással és a munkával együtt Pettyes Kisveréb nagyon félt, hogy gyengébben tud csak teljesíteni - ezért is kereste fel egy verőfényes téli napon a kitöltött kérelemmel a megfelelő inasokat; a titkárnőket.

Egy hosszú mesét teszek rövidebbé, mikor bejelentem nagy vidáman, hogy a kérelmet az öregszívű dékán engedélyezte, egy teljes három soros levél érkezett egy napon inasától hősünk levelei közé, mely tudatta ezt - s nem többet, nem kevesebbet - vele. Igen megörült a Kisveréb; mégis bölcsebb és egyenlőbb még a bölcsek bölcsénél is az egyetem öregszívű dékánja. Semmi dolga nem volt hátra, mint elmondani a remek híreket a tanároknak, hogy ne aggódjanak még véletlenül sem érte.

Ahogy haladt egyiktől a másikig, másiktól az egyikig el is jutott hamarosan a gépek tanítójáig, a gépelt szövegek mesteréig, aki az egyetemre is hatalmas tudásával kerülhetett tanítóként a szövegek színezésének és tördelésének terén. Neki is elmondta persze amit kellett, s vidáman tért haza körútjáról, hiszen minden bölcs oktató és a tanító is meghallgatta és megértette. Boldogan is élt volna, mígcsak meg nem hal (vagy a következő meséig), ha másnap nem érkezik telefon az inasok inasától, a főtitkárnőtől... Az inas azonban felhívta s leteremtette nem is kicsit Kisverebünket - hiszen tegnap a tanító, aki szövegek színezésével és tördelésével került egyetemi tanítóvá bement az inashoz s elpanaszolta; a Kisverebet aligha látta eddig s még papírt sem mutatott a megkapott engedélyről. Hihet-e egyáltalán így neki? Mégis hogyan lehet, hogy ez az elevetemült csemete nem vigyázott erre, mikor ez lenne az ő dolga? A Kisveréb csak pislogott s nem értette; mondta az inasnak, hogy ő bent járt a tanítónál és szólt neki... A választ az inas gyorsan megadta: a hasábból kivett és a deák által kikért hivatalos papíros nélkül nem fogadható ez el; minden oktatónak és a tanítónak is be kell nyújtania ezt! Hiszen a küldött levélben csak annyi szerepelt, hogy bejutottam, hogyan tudhattam volna, hogy ilyet kell tennem? - kérdezte a Kisveréb. Az inasnak erre is volt hangzatos válasza: egyszerűen ez a szabály; akár íratlan, akár írott de ezt a deáknak kell tennie - az ő mulszatása, ha nem teszi. Meg egyébként is. Pettyes Kisveréb persze mi mást tehetett, engedélyt szerzett (nem mintha ne gondolta volna úgy, hogy az összes adatát magában tartó hatalmas és hírneves Neptun rendszer nem tárolhatta volna még ezt a kis részét is...), s elfogadta: a tanrend, amit egyéninek is neveznek nem olcsó dolog és főleg nem olyan, amiért az inasok, az oktatók, a tanító vagy akár az öregszívű dékán bármit tehetnének.

NTB.

Mi kell a diáknak? Egyértelmű lehetne a válasz: jó oktatási színvonal, érdekes órák és jegyzetek, minél jobb lehetőségek a sokszínű továbbképzésre és némi törődés tanáraitól, hogy legalább ötlete lehessen arról, hogy merre is induljon először az iskolán belül, majd utána a nagybetűs életben.
Melyik diákoknak kell ez? Gimnazistáknak és egyetemistáknak egyaránt. Sokan úgy gondolják, hogy onnantól, hogy valaki betöltötte 18. életévét egy olyan határvonalat lépett át, ami után egyértelműen felnőttnek számít és ehhez mérten kell viselkednie, ehhez mérten kell felelősséget vállalnia tetteiért és saját életéért.
Ezek közül kik kapják meg ezeket? Senki.
Miért? A pedagógusok és a közoktatás jelenlegi rendszere, illetve a szülők tájékoztatásának hiánya vagy pontatlansága miatt.

Kifejtem, mielőtt megköveznének következetlen állításaimért.

Mi kell a diáknak?

Jó oktatási színvonal, érdekes órák és jegyzetek. Az egyetemre egy "elit" gimnáziumból kerültem, ami az országos listákon kiváló helyen szerepelt az utóbbi években mindig s a megye legjobb gimnáziuma nem mellesleg. Mondhatjuk tehát, hogy jó színvonalas oktatáshoz szoktam s azért jöttem egyetemre, mert mindenképpen értelmiségi munkát szerettem volna választani magamnak (bár azt még nem tudtam eldönteni, ez pontosan mi is legyen). Szüleim unszolására be is jelöltem első választott szakomnak a Debreceni Egyetem informatikus könyvtáros képzését, mely reményeim és a tájékoztató alapján is egyféle átmenetet képezett volna a bölcsész és reálos-informatikus tárgyak között s lényege az lett volna, hogy kulturális kincseinket védő és népszerűsíteni tudó pedagógusokat, könyvtárosokat, web programozókat vagy éppen kutatókat neveljen ki. Felvételi pontszámom minden megerőltetés nélkül is 420 pont lett, így bőven bekerültem a szakra s szeptemberben el is kezdhettem tanulmányaimat büszke egyetemistaként boldog izgalomban várva az új tanárokat, tárgyakat és ismereteket. Amit találtam azonban már az első héten teljesen más volt. Számomra a jó oktatási színvonal azt jelenti, hogy az órákon résztvevő tanárok és diákok egyaránt nyitottak a közös munkára és arra, hogy az anyagot együtt tekintsék át - a tanár vezetésével és a diákok ötleteivel, állandó együttműködésével. A szakunk bejutási pontszáma akkoriban 285 pont volt (úgy emlékszem) - és talán ez már elárulhatott volna valamit (igaz, hogy abban az évben érettségiztem, mikor a rendszer a feje tetejére állt s mindenki bekerült valahova szinte). Diáktársaim jelentős része nem csupán nem értette, hogy mit is keres ezen a szakon (sokan úgy kerültek ide, hogy nem vették fel őket programozónak vagy másik informatikus szakokra, mások úgy, hogy a diploma megszerzése után katonának készültek s így kívántak könnyen megszerezhető papírhoz jutni tanulmányaikról), de nem is kívánta átlátni azt. Tanáraink között sokan országos vagy éppen nemzetközi hírnévnek örvendtek, ám ők sem hiszem, hogy tudtak mit kezdeni a helyzettel - legalábbis hamar rá kellett döbbennünk, hogy őket az esetek nagy részében a lehető legkevésbé sem érdekli, hogy ki milyen tempóban haladna, vagy milyen gondokkal küszködik. A legtöbb tanár már bekerültünkkor is megkeseredett, belefáradt a tanításba - sokan közülük egyszerűen eltompultak; jegyzeteiket egyszerűen szó szerint felolvasva adták elő és nem is érdekelte őket, hogy ebből mi mennyire érthető, míg mások azon igyekeztek, hogy vasfegyelemmel hajtsanak mindenkit a megfelelő teljesítmény felé. Ennek a normának persze nehéz volt megfelelnie azoknak, akik gimnáziumukban az érettségihez szükséges ismereteket sem szerezhették meg - nem feltétlenül saját hibájukból (de erre majd később talán visszatérek). Persze - mivel fejkvóta van, vagyis az egyetem tanulói számának arányában kap támogatást - buktatni hamarosan nem lehetett (több tanárunkra rászóltak, hogy ne merjen többet buktatni!), így a legjobban azok jártak, akik puskázással vagy semmi tudással éppen csak átmentek, a jobb diákok pedig egyre kevésbé értették, hogy kevésbé felkészült társaik mit kereshetnek még az egyetemen. A legélvezetesebb órák általában azok lettek, ahol a tanár belátta, hogy nem tud mindenki számára érdekeset tanítani, így nem követelte meg a részvételt - csak azoknak tanított, akiket érdekelt is az anyag, majd vizsgán mindenkit átengedett. Ahogy pedig az órákon résztvevők száma jelentősen csappant/olyanok vettek részt rajtuk, akik a hátsó sorokban aludtak (igen, ilyen is előfordult), laptopon játszottak vagy éppen viháncoltak unalmukban, úgy lett egyre alacsonyabb tanáraink teljesítménye is és az órák színvonala is erősen megközelítette a lehető legalsó szintet, amit még el lehet képzelni. Voltak tanárok, akik úgy tanították tárgyukat, hogy közben fogalmuk sem volt annak értelméről (érdekes tárgyunk volt például a bevezetés az informatikába, ahol az elméletet vezető tanár a programozáshoz, míg a gyakorlat vezetőjének kinevezett idősebb diák a kettes számrendszerbeli számításhoz sem értett - nekünk kellett kijavítani) - csupán a fizetésért vagy éppen a megfelelő posztért vállalták azoknak tartását.

Minél jobb lehetőségek a sokszínű továbbképzésre. Sokszínű továbbképzés... Nos, igen. Egyetemünk roppant büszke arra, hogy a szabadon választható tárgyak száma igen nagy és a kínálat roppant sokszínű. Ezek a tárgyak egyébként elméletben bárki által felvehetőek, hiszen az egységesített tanulmányi rendszer (amin kötelező felvennünk az ilyeneket) kiírja mindet. Más kérdés, hogy felvenni a gyakorlatban már közel sem ilyen könnyű, hiszen sok tárgy felvételét a tanárok nem fogadják el a tanulmányi rendszeren keresztül (egyéni szeszély vagy értetlenség?), mert kézzel felvezetve biztosabb az szerintük. Az egy-egy szak tanulói számára érdekes tárgyak nem kerülnek megfelelően hirdetésre, nekünk például összesen két félévnyi könyvtárosi óráink vannak, és ebben alig akad kultúrát áttekintő ismeretanyagot kölcsönző óra - pedig talán egy könyvtáros nem ártana, ha irodalmi ismeretekben is elmélyedhetne... Arról már szót sem érdemes ejteni, hogy a tanulmányi rendszer csak akkor működik, mikor kedve van hozzá - folyamatosan lefagy és az adatokat rosszul összegzi. Nekem a legtöbb gondom azzal volt eddig, hogy két kötelező tantárgyamat felvegyem, mivel a rendszer (minden követelmény megléte ellenére) nem engedélyezte ezt - bővebben ezt a történetet is leírom talán majd később.

Némi törődés tanáraitól. Összes tanárunk közül eddig hárman ajánlottak nekünk lehetőségeket, perspektívát a jövőnket illetően. A szak lehetőségeiről igaziból többet eddig nem hallhattunk, mint egy-két félretájékoztató hír vagy pusmogás... A legtöbb segítséget az nyújthatná, ha a tanárok bizonyos időközönként a szakot érintő kérdésekkel kapcsolatban órákat tartanának. Erre lehetne például az évfolyamokat átfogó értekezlet, ahol minden szak csoportfelelőse megjelenhet és közvetíthet a tanárok és diákok között - amennyiben ez nem csak félévente (!!!) kerülne megrendezésre. Minden más hír vagy információ elméletben megtalálható a szak weboldalán - gyakorlatban viszont ez olyannyira áttekinthetetlen és elavult sok helyen, hogy szinte értelme sincs az egésznek.

Melyik diákoknak kell ez?

Gimnazistáknak és egyetemistáknak egyaránt. A gimnáziumokból kikerülő diákoknak a legtöbbször fogalmuk sincs, hogy merre induljanak, vagy mit kezdjenek magukkal - hiszen az oktatás nem rájuk épül, hanem arra, hogy ők - akárhogyan is - megtanulják a követelt anyagot és vissza tudják azt adni a végső számonkéréskor. Az iskolák nagy részében pályaválasztási tanácsadó, pszichológus vagy bármilyen más tanácsadó sem működik, ráadásul az osztályok olyan nagy létszámúak, hogy a legtöbb tanárnak lehetősége sincs kellő mértékben figyelni azokra, akik másmilyen törődést igényelnének, mint társaik. Az egyetemeken pont emiatt egyrészt sok az olyan diák, akik helyüket nem találva kerültek csak be egy könnyen megszerezhető diploma és a végső döntést megelőző több idő reményében, illetve azok, akik tanulni szeretnének, csak azt nem tudják még pontosan, hogy mik a lehetőségeik.

Ezek közül kik kapják meg ezeket?

Senki. Számos példa mutatja azt, hogy e diákok legnagyobb részével senki sem törődik kellően - vagy nagyon tanára válogatja. Az egységes oktatási rendszer pedig nem teremti meg a megfelelő lehetőségeket a diákok tájékoztatására, segítésére.

Miért?

A pedagógusok. A pedagógusok képzésével komoly gondok vannak, hiszen gyakorlati jellegű oktatásuk alig van s azokon a szakokon, ahol hiány van belőlük szinte átrugdossák őket a vizsgákon - nem is nagyon lehetséges megbukniuk emiatt, bármilyen rossz is amúgy a teljesítményük. A régebbi rendszerben kiképzett pedagógusok pedig egyszerűen nem tudnak alkalmazkodni a mai szülék nevelésének folyamán már egy bizonyos személyiséggel az oktatásba lépő diákokhoz, nagyon sokszor teljesen eltérnek elképzeléseik a gyereknevelésről és ehhez mérten olyan szinten kiszámíthatatlan a diákok számára is a helyes hozzáállás, hogy esélyük sincsen megfelelően alkalmazkodni szinte. Másrészt pedig nagyon ritka az a pedagógus, aki képes a gyerekek pszichológiai és fizikai érettségéhez mérten tanítani őket - hiszen ezeknek ismerete tanulmányaik legelején vannak megkövetelve tőlük, így az egyetem elvégeztére gyakran egyáltalán nem is emlékeznek erre vagy ha emlékeznek is, akkor sem tudják a gyakorlatba megfelelően ültetni őket, hiszen sosem láthatták hogyan is kell ezt megtenni.


A közoktatás jelenlegi rendszere. Lassan egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a porosz rednszerű oktatás egyre kevésbé működik - különösen azzal a reformálási programmal egybekötve, ami most kezdődött el és gyakorlatilag tönkrezúzta a maradék érdemét is a régi rendszernek. Kimondhatjuk lassan, hogy újjá kellene építeni szinte az egész közoktatási rendszert - és előtte le kellene rombolni mindent, ami a régihez kapcsolódik.


A szülők tájékoztatásának hiánya vagy pontatlansága. Nagy gond az, hogy az új (mostani) rendszer nagyon sokban eltér a régitől mind követelményeiben mind tananyagában. Erről azonban a legtöbb szülő nem tud és megfelelő tájékoztatást sem kap - ahogy a különböző egyetemi szakok terén sincsenek nekik szóló kiadványok, pedig nem lenne szabad elfelejteni, hogy sok gimnazista még nem nagykorú mikor be kell adnia jelentkezését a felsőoktatási rendszerbe. Sok diák helyett tehát voltaképpen szülei hozzák meg a döntést (nem azt mondom, hogy mindig, de előfordulhat) - és ők sokszor nem tudják a legjobbat biztosítani, hiszen nem is mindig tudják, hogy mi az.


Tehát összefoglalva bevezető irományomat röviden. A gondolataim és a következőkben elküldésre kerülő posztjaim lényege az, hogy változásra van szükség - méghozzá gyorsan. Az érzékeltetés kedvéért ajánlom az alábbi linket a magyar egyetemek világ- és Európa szintű megítéléséről...
       
http://www.webometrics.info/top100_europe.asp?country=hu

NTB.

Kedves Olvasó!

Ahogy a blog címe is mutatja, az ide beérkező posztok lényegében a Debreceni Egyetemen tanítók és tanulók történetei lesznek. Miért van ennek értelme, miért tartjuk szükségesnek, hogy egy helyen le tudjuk írni tapasztalatainkat?
Elsősorban azért, mert máshol erre nincs lehetőségünk. Az egyetemnek van ugyan újsága (miért pont az ne lenne...?), ám az nem foglalkozik az itt megjelenő témákkal, panaszokkal - elsősorban az egyetem és annak felsőbb körökbe tartozó dolgozóinak promotálására van fenntartva - csaknem kizárólagosan. A különböző hallgatói fórumok nem adnak elég és megfelelő teret az ilyen jellegű irományoknak, s más felület pedig nem nagyon akad, ahol kellő nyilvánosság kísérhetné figyelemmel munkásságunkat.
Másrészt egyre inkább bizonyos vagyok benne magam is és minden nap több és több sorstársam is, hogy másféle akciókkal nem tudjuk felhívni a figyelmet egyelőre az oktatás színvonalának ilyen mértékű csökkentére. Szomorú ez, de egyszerűen azt tapasztaljuk, hogy azok a tanárok az egyetemen, akik látják ezt a válságot vagy nem mernek vagy nem tudnak mit tenni, míg a többiek pedig... Nos, ők idézik azt elő legnagyobb mértékben. Aki pedig panasszal él vagy nem egyezik bele hallgatásával abba, ami itt folyik az távozhat nyugodtan - ez legalábbis a hozzáállás.
A blog lényege tehát az, hogy ilyan szemszögből is bemutathassuk egyetemünket, megmutathassuk a világnak, hogy mit érzünk igazságtalannak, elavultnak, nem működőképesnek - mert lehet, hogy napjaink oktatásügye a gondolkodó fiatalok ellen van, de ez ellen csak mi tehetünk és csak úgy, ha hajlandóak vagyunk érte megmozdulni. Kezdetnek megismerkedni a problémáinkkal - mások problémáival és ötleteivel a javításra.
Remélem ez a blog elindít valamit - ha máshogy nem, ezen keresztül remélem, hogy sikerül eljutnunk minél több emberhez és minél több értékes véleménnyel gazdagodnunk.

Tehát minden kedves OLvasónak és Szerzőnek írom ezt - a fentiekből következően: az itt szereplő történetek legyenek valóban mesék, melyekben a nevek sose egyezzenek valós személyekével, sose menjünk el odáig, hogy név szerint valakit bármilyen formában megsértsünk. Ez egy mesegyűjtemény - más kérdés, hogy a történetek a valóság leképezései nagyrészt. Minden mű az adott Szerző tulajdona és felelőssége - a publikálás feltétele csak az, hogy valódi események képezzék a történet alapját, ne az torzítva - csak keretbe téve. Köszönöm előre is mindenkinek és jó munkát kívánok!

NTB.