Volt egyszer egy egyetem, ahol különösen nagy hangsúlyt akartak fektetni a tehetséges deákokra, azokra, akik a jövő harcosai és vezérei lehetnek majd csillogó elme-vértben, fényesre pallérozott retorika-pallossal és hű hátasukkal: a tudáslóval. A hangsúlyt szigorú szabályokban és hangzatos hasábokban le is jegyezték vastag könyvekbe, melyek minden öreg oktató és az egyetem körül segédkező inas által ismertek lettek, hogy a deákoknak minél több segítségük lehessen; ne kelljen a tanulás színes rengetegében eltévedniük az évek során. Ezen titkokkal átszőtt hasábok rengetegében található meg mindenki nagy magaszttal emlegetettje: a tanrend, amit egyéninek is neveznek. Szóljon hát most erről a mese.
Annyi legenda és homály fedi ezt a bizonyos hasábot, hogy az egyetem deákjai már-már emlegetni sem merik maguk között. Van, aki meséli, hogy eddig csak egy gyönyörű hercegkisasszony kaphatott ilyet a furcsa gépek és programok intézetében; csak egy hercegkisasszony, aki olyan szép volt, hogy szeme rebbenése, keble emelkedése megbűvölte az összes halandót. Még az öregszívű dékánt is, aki az oktatók között a legöregebbek és legbölcsebbek közül is kiemelkedett - ő egyenlőbb volt önmagával és posztjával mint bárki más. Egy másik ifjonc meséli, hogy ő bizony megpróbálta a lehetetlent s az öregszívű dékán elé járult, ám kérelmét elutasították - két szakirányú képzése nem volt elég indok a tanrendhez, amit egyéninek is neveznek. A bölcs dékán azt tanácsolta neki, hogy hagyja ott azt a szakot, ami nem tetszik neki - mert bizony így a kérelmét el nem fogadja. Az ifjonc állítólag később visszament és letette az öregszívű dékán elé pontosan ugyan azt a kérelmet - elmondva, hogy kicsit átírta. S lám, neki is sikerült nagy nehezen, hónapok vitái után engedélyt kapnia. Mégsem kellett tehát sem a szakokat sem országát elhagynia, csakmert nem tetszett neki a rendszer...
Történetünk höse, a Pettyes Kisveréb ebbe a környezetbe pottyant és ezeket a meséket ismerte. Tartott is ő a nagy, de mégis bölcs dékántól, félt a hatalmas könyvek kusza hasábjain lelt tanrendtől, amit egyéninek is neveznek. Félt, viszont nagyon szeretett volna tovább kutatni az igazi fegyver után, amivel a vakság és érdektelenség gonosz sárkányait később majd a többi híres hős nyomában járva féken tarthatja. Sajnos Pettyes Kisveréb azonban a Kisverebek családjából származott s ott családja nem értette, hogy miért keres magának kardot, mikor a veréb papa és veréb mama már régen neki akarták adni saját kicsit kopott - kicsit toldott-foldott fegyverüket. Ezért otthon nem maradhatott; mikor a bölcs oktatók és szabályok hősi egyetemére került, el kellett költöznie a családi fészekből, majd később magának kellett munkával gondoskodnia mindenről, amire csak szüksége lehetett (hiába volt ugyanis első a sajátjai között, az egyetem sajnos túl szegény lehetett a legjobb tanulók ösztöndíjának megemeléséhez). Mostanra pedig a kutatással és a munkával együtt Pettyes Kisveréb nagyon félt, hogy gyengébben tud csak teljesíteni - ezért is kereste fel egy verőfényes téli napon a kitöltött kérelemmel a megfelelő inasokat; a titkárnőket.
Egy hosszú mesét teszek rövidebbé, mikor bejelentem nagy vidáman, hogy a kérelmet az öregszívű dékán engedélyezte, egy teljes három soros levél érkezett egy napon inasától hősünk levelei közé, mely tudatta ezt - s nem többet, nem kevesebbet - vele. Igen megörült a Kisveréb; mégis bölcsebb és egyenlőbb még a bölcsek bölcsénél is az egyetem öregszívű dékánja. Semmi dolga nem volt hátra, mint elmondani a remek híreket a tanároknak, hogy ne aggódjanak még véletlenül sem érte.
Ahogy haladt egyiktől a másikig, másiktól az egyikig el is jutott hamarosan a gépek tanítójáig, a gépelt szövegek mesteréig, aki az egyetemre is hatalmas tudásával kerülhetett tanítóként a szövegek színezésének és tördelésének terén. Neki is elmondta persze amit kellett, s vidáman tért haza körútjáról, hiszen minden bölcs oktató és a tanító is meghallgatta és megértette. Boldogan is élt volna, mígcsak meg nem hal (vagy a következő meséig), ha másnap nem érkezik telefon az inasok inasától, a főtitkárnőtől... Az inas azonban felhívta s leteremtette nem is kicsit Kisverebünket - hiszen tegnap a tanító, aki szövegek színezésével és tördelésével került egyetemi tanítóvá bement az inashoz s elpanaszolta; a Kisverebet aligha látta eddig s még papírt sem mutatott a megkapott engedélyről. Hihet-e egyáltalán így neki? Mégis hogyan lehet, hogy ez az elevetemült csemete nem vigyázott erre, mikor ez lenne az ő dolga? A Kisveréb csak pislogott s nem értette; mondta az inasnak, hogy ő bent járt a tanítónál és szólt neki... A választ az inas gyorsan megadta: a hasábból kivett és a deák által kikért hivatalos papíros nélkül nem fogadható ez el; minden oktatónak és a tanítónak is be kell nyújtania ezt! Hiszen a küldött levélben csak annyi szerepelt, hogy bejutottam, hogyan tudhattam volna, hogy ilyet kell tennem? - kérdezte a Kisveréb. Az inasnak erre is volt hangzatos válasza: egyszerűen ez a szabály; akár íratlan, akár írott de ezt a deáknak kell tennie - az ő mulszatása, ha nem teszi. Meg egyébként is. Pettyes Kisveréb persze mi mást tehetett, engedélyt szerzett (nem mintha ne gondolta volna úgy, hogy az összes adatát magában tartó hatalmas és hírneves Neptun rendszer nem tárolhatta volna még ezt a kis részét is...), s elfogadta: a tanrend, amit egyéninek is neveznek nem olcsó dolog és főleg nem olyan, amiért az inasok, az oktatók, a tanító vagy akár az öregszívű dékán bármit tehetnének.
NTB.
